Kedden megint kórázi gyak volt. A felállás a hétfői volt nagyjából, reggel megint megbeszélés, aztán beszélgetés betegekkel, néhány prezentáción részt kellett venni, amitől annyira nem voltam odáig. Most valamiért bementünk a legsúlyosabb betegek részlegére, elég para volt, egy nő arról akart meggyőzni minket, hogy az orvosok titokban klónozzák az embereket, de volt egy nagyon veszélyes hapsi is, aki mellett rendőr volt folyamatosan. Délután részt vettünk a legjobb állapotban lévők aktív terápiás foglalkozásán, ami annyit tesz, hogy beengedik őket egy játékterembe, ahol tudnak ping-pongozni, billiárdozni, edzeni, nintendózni, olvasni, kötni, társasozni, gépezni... Az egyik amcsi diáklány ping-pongozott azzal a fiatal beteggel, akinek marihuána-problémája volt, elég vicces volt, mert a csaj két szónál többet tíz percen belül nem szólt senkihez, de amúgy full jó volt ping-pongban. Azután billiárdoztunk vele meg egy másik beteggel, aki full normálisnak tűnt, csak a szeme volt fura, kenterbe vertek minket, főleg a kiscsaj volt nagyon ügyes. Aznap még láttunk egy tárgyalást is, egy nem önként kórházba vonuló skizofrén beteg ügyében, akinek lejárt a kötelező négy napja. A néni sajnos nem tudta felfogni, hogy nem szólhat közbe, amíg az orvos beszél, ráadásul nem tudott értelmes mondatokat kinyögni, úgyhogy annyira nem volt így izgalmas, mivel egy idő után ki is vitték a teremből.
Este Misty meghívott, hogy menjek el velük strandröpizni. Miután meggyőződtem róla, hogy nem én leszek a legbénább, beleegyeztem. A hely nagyon durva volt, full ingyen, egy hosszú bárpult mindenféle piálási lehetőséggel, két strandröpipálya bíróval, labdákkal, a homokot pedig egyenesen Floridából importálják... De leginkább nem is ez fogott meg, hanem az, ahogy játszanak, hogy akkor is megdicsérik egymást, ha vki elcseszi a pontot, vagy ha full reménytelenül akar menteni, és mindig kezelnek egymással a csapatok a meccsek végén, nincsenek negatív érzelmek, csak szórakozni akarnak.
Szerdán egy másik gyakhelyre mentem, a Places for People-be, ahol a mentorom Kelly volt. Ez a hely a kórházból kikerült, hajléktalan pszichiátriai betegeket segíti, házat keresnek nekik, gyógyszerelik őket, alapvető egészségügyi szűréseket kapnak. Kelly munkája nagyon érdekes volt, a nap során érdemben három beteggel beszéltünk, de ebből kettőhöz házhoz mentünk. Akiknél voltunk, mindketten elég rossz környéken laktak, korábban drogoztak, és most is kezeltetniük kell a pszichiátriai betegségüket. Az egyik beteg nagyon levert volt, és láthatóan nem sokat akart Kellyvel megosztani, a másik viszont várandós, és igazából szerintem én nála értettem meg, miért fontos Kelly munkája. Értelemszerűen ezek az emberek szellemileg és oktatásilag elég hátrányos helyzetben vannak, ráadásul még betegek is, így szerintem nagyon nehéz megtalálni a megfelelő stílust, ami nem lekezelő, de mégis érthető. Az úgynevezett motivational interviewing segítségével viszont nagyon sok mindent el lehet érni, erről egész eddig csak hallottam, hogy beszélnek, de most, hogy láttam, tényleg el kell ismerni, hogy működik. A lényege az, hogy a beteggel ki kell mondatni a problémát, meg kell kérdezni, hogy zavarja-e, majd valahogy rá kell vezetni, hogy saját maga jöjjön rá a megoldásra - mivel ő ismeri a saját életét, valószínűleg az lesz a legjobb, amivel ő maga áll elő. Ha valamiben nincs igaza, nem szabad kioktatni, elutasítani, mert akkor ellenáll. Kelly ennek segítségével hatásosan rávette a beteget, hogy vegye be naponta kétszer a gyógyszerét, a szomszéddal rendezze a konfliktusait kulturált módon, és próbáljon leszokni a dohányzásról a terhesség idejére - mindezt úgy, hogy a beteg eddig azt hitte, hogy a magzatra ez nem káros. Mindeközben persze rendesen kikérdezte a tüneteiről, de rakott be ártalmatlan kérdéseket is, hogy ne legyen annyira kényelmetlen a szituáció. Úgy tűnt eddig, hogy a betegek maximálisan bíznak benne - ez pedig drogfüggő pszichiátriai betegeknél nagyon nagy dolog.
Este megnéztünk egy újabb darabot a Forest Parkból, vettem öt db eredeti hiperpuccos amcsi muffint, ill. csináltam képeket a kórházról kívülről - képek Face-n.
A tárgyalást szívesen megnéztem volna, értem, hogy így nem volt izgi, de azért biztos érdekes volt, ha másért nem azért, mert itthon ilyen tapasztalata nincs az embernek.
VálaszTörlésHú, floridai homok, ez ám az élet :D Egyébként sztem simán más az emberek mentalitása, itthon leginkább mindent iszonyú komolyan és görcsösen veszünk, bármire hajlamosak vagyunk rástresszelni míg ők szimpán csak játszani, szórakozni akarnak :)
Kelly munkájával kapcsolatban úgy gondolom, hogy kell hozzá egy adott személyiségtípus, nem is csak a türelem miatt, hanem, hogy megteremtse a bizalmi légkört a beteggel. Egyébként ez is érdekes, itthon nem feltétlen a gyógyszerész beszélget és győzi meg a beteget azokról, amit írtál, bár keveset tudok erről, de talán inkább az orvos hatáskörének gondolom mindezt.
Azok a muffinok nagyon-nagyon durvák :D:D