The end

Sajnos vasárnap véget ért a program, meg kellett tenni újra a közel húszórás utat hazafelé... Azt kell mondjam, a legtöbb gondolatom Amerikáról beigazolódott, nem hiába a világ leggazdagabb országa, mindenki hozzáállása, munkamorálja, a politikai berendezkedés ezt igazolja. Tény, hogy a fizetésünkön, a berendezkedésünkön nem tudunk változtatni, de a másokhoz való viszonyulásunkon, az életfelfogásunkon viszont kellene, az előítéletesség, másokra mutogatás nem vezet sehova. Viszont oda soha nem fogunk eljutni, ahol ők vannak. Mindegy, ez a poszt nem az életbölcsességekről kéne, hogy szóljon, ennyi volt a lényeg.

Mindenkinek, aki idáig eljutott, azt tanácsolom, ha van lehetősége, hogy egy hasonló programmal huzamosabb időt el tudjon tölteni egy nyugati országban, tegye meg. Akkor is, ha emiatt halasztanod kell, ha újra fel kell venned egy tárgyat, mindenképp. Sokkal több előnye van, mint lehetséges hátránya. Egyrészt olcsóbb, mint turistaként kimenni (nekem legalábbis elég sok mindent fizettek), másrészt foglalkoznak veled, tényleg mindent megmutatnak, amit az adott helyen látni kell, sokkal több lehetőséget ad a nyelv gyakorlására, látod, hogy gyakorolják ott a szakmád, mi jobb, mi rosszabb, mint itthon, és tényleg bővíti a látóköröd, amire diploma után nem nagyon lesz lehetőség. És Amerika azért a legjobb választás, mert valóban egy más világ, amit mindenkinek meg kell tapasztalnia. Tényleg a lehetőségek, az álmok és a szabadság hazája :)

Köszi, ha idáig követtetek, remélem, élvezhető volt! :)

English version coming soon!

Muny, költözés Edwardsville-be, az edwardsville-i hét - augusztus 3-10.

Vasárnap volt az utolsó napunk St. Louisban, a délelőtt folyamán átköltöztünk egy illinois-i kisebb városba, Edwardsville-be, ahol az utolsó hetet töltöttük. Miután bejártuk a terepet Edwardsville-ben - ahol sajnos gyalog nem volt sok minden elérhető, pár éttermen kívül - elmentünk egy szabadtéri színházba, a Muny-ba egy Emily nevű lánnyal és a vőlegényével. A Grease-t néztük meg, amire nagy amcsi musican fan révén elég kíváncsi voltam. Érdekesség még, hogy az Miss Lynch-t az Office-ban szereplő Phyllis Smith játszotta. A többiek is nagyon jók voltak, tökéletes volt a hangzás még szabadtéren is, amit itthon csak a legnagyobb pesti színházakban tapasztaltam.

Hétfőtől elkezdődött a suli, ahol főleg órákra jártunk be (az összes itteni tevékenységünket Bree és Cathryn tervezték meg), meg elvittek minket a gólyáknak szervezett eseményekre, amik főleg ingyen fagyiról és/vagy kajáról szóltak, szerintem ebben mi sokkal jobbak vagyunk, a gólyatábor, meg a sok instruktor tevékenysége sokkal célravezetőbb, mint kajával becsábítani az embereket egy helyiségbe. Ami rögtön feltűnt, hogy nincsenek emelt padsorok, az emberek kényelmes székekben ülnek, jegyzetelés helyett mindenkinek van laptopja, az előadás jegyzetsávjába jegyzetelnek (gimiben tanulnak gépelni), sokkal gyakorlatcentrikukusabb az oktatás, nincs vizsgaidőszak... Bármikor közbe lehet kérdezni, minden diánál megállnak, sokkal konzultáció-jellegűbbek az előadások, mint nálunk. Viszont labor alig van, bár figyelembe véve, hogy az egész hatodév gyak, nincs is rá szükség. Valamint a tárgyaik is teljesen máshogy vannak rendszerezve.

Az edwardsville-i tartózkodásunk alatt is voltunk pár étteremben, ezek közül a Wood Fired Pizza volt a legjobb, ahol egy kemenceszerűségben sült a pizza, és teljesen más íze volt, mint általában. Voltunk még egy Wang Gang nevű ázsiai étteremben, egész jó volt ahhoz képest, hogy nem vagyok oda az ázsiai ízekért.

Pénteken elmentünk egy házibuliba. Az egyedüli "különlegessége" annyi, hogy 3-kor mindennek vége volt. :D

Ír étterem, Six Flags - augusztus 1-2.

Pénteken találkoztunk Sarah-val, az edwardsville-i LEO-val, aki a barátnőjével, Daphne-val elvitt minket egy ír étterembe, ahol nagyon jó volt a hangulat, autentikus volt az egész. Előtte a Soulard neighborhoodban megnéztük a piacot.

A szombati napot a Six Flags nevű vidámparkban töltöttem, ezt nem kívánom részletezni, jóval több értelme van videókkal illusztrálni :D Tehát ezekre ültem fel (többek között):

Röpi, botanikus kert, Fast Eddie's - július 28-31.

A hét következő három napja nagyjából azonos kaptafa szerint telt, délelőtt gyak, aztán alvás/terep felderítése (Face-n az eredmény), estefelé program.

Az intenzív osztályon a legfontosabb, amit megtapasztaltam az, hogy ahogy a pszichiátrián is, itt is nagyon nagy szerepet kap az együttműködés az orvosok, a nővérek és a gyógyszerészek között. Itt egy átlag nap úgy telik, hogy reggel tartanak egy megbeszélést, majd kétfelé oszlanak és végigjárják a kórtermeket, a nővérek és a rezidensek jelentenek a főorvosnak, ha szükséges, megnézik a beteget ott helyben, van mozgatható számítógép, így pl mellkasröntgeneket is azonnal el lehet érni, meg bármilyen laboreredményt. Minden kórteremnek - természetesen egyszemélyesek - az üvegfalán van egy fehér tábla, amire felírják az aznapra előírt vizsgálatokat, kezeléseket, mikor körbemennek. A gyakorlaton lévő orvosoknak, rezidenseknek folyamatosan tesznek fel kérdéseket, és ők aktívban részt is vesznek a munkafolyamatokban, tehát ez nekik egy kiváló tanulási lehetőség.

Kedden este megint strandröpizni mentem, már kezdtem egészen hozzászokni a homokos pályához, kár, hogy nem lesz több :((

Szerdán pedig Kentől búcsúztunk, először elvitt minket egy beülős gyorsétterembe, ahol kb mekis hamburgereket és shake-eket lehetett étlapról rendelni, nagyon furcsa volt. Utána elmentünk a botanikus kertbe, ahol koncert volt éppen, megnéztük a japán és a kínai kerteket, gyönyörű volt.

Csütörtökön három itteni hallgató elvitt minket egy bárba Illinois államba, ahol megtudtam, hogy egy amcsi gyógyszerész minimum 2,5 milliót keres havonta... nyilván nem erről volt szó végig, de ezen azóta is sokkolok. Hangulatos volt, élő rock 'n' roll és country keverék zene ment.

Gateway Arch, Grant's Farm, újabb kórházi gyak - július 26-28.

Az elmúlt héten inkább képekkel elmesélhető programok voltak, ennek megfelelően a Face-t megfelelően frissítem, itt pedig kevesebb lesz értelemszerűen az írás.

Szombaton megnéztük a város leghíresebb nevezetességét, a Gateway Arch-ot, Nyugat Kapuját, az USA legmagasabb emlékművét, amit St. Louis megalapításának helyszínén, a Mississippi partján emeltek. Miniatűr, tojásszerű liftekkel lehetett felmenni a tetejére, ahol elég kicsi ablakokon madártávlatból lehetett látni a várost. Közben megnéztük a Courthouse-t is, ami tele volt amcsi zászlókkal, meg volt benne egy kis múzeum is.

Vasárnap Grant tábornok farmjára látogattunk el, amit egy állatsimogató, egy állatkert és egy vadaspark elegyeként lehetne pontosan leírni. A legnagyobb élményt nekem itt a szabadon kószáló bölények jelentették, elég félelmetes volt. Lehetett még kecskét etetni - kissé pesti állatkert-feeling - illetve meg lehetett nézni a Budweiser Clydesdale lovait, meg persze volt még ezer más állat.

Hétfőn egy újabb helyszínen folytattuk a gyakot, most egy Paul nevű oktató volt a mentorunk. A Barnes Jewis Hospital intenzív osztályára lettünk beosztva, az ottani orvosokat, rezidenseket, nővéreket, hallgatókat kellett elkísérnünk a napi ellenőrző körútjukon. Magából a szakmai részből nem sokat értettem, szerintem minimum öt év egyetem kell hozzá, hogy egyáltalán esélyed legyen valamit felfogni abból, amit a tapasztalt amcsik egymás között a betegekről beszélnek meg - és itt számomra kiütközött a gyak egyetlen hátránya, hogy nem nagyon akarják felfogni, hogy egy másodéves mennyit tud, és mit tud erre ráépíteni egy hét alatt. Illetve bizonyos mentorok ügyeltek erre, különösen az előző hét volt emiatt érdekes, de Paul sokat nem tudott a helyzeten változtatni, mivel rajta kívül vagy tízen voltak a csoportban, azzal meg nem lehet mit kezdeni, hogy nálunk másodév végéig még élettan sincs. Ennek megfelelően sokat erről nem tudok írni, annyit mindenesetre ért ez a hét, hogy lássam, hogy működik a kooperáció az egészségügyben, milyen high-tech műszerek vannak, illetve megnéztünk két intubálást.
Este elvileg a szellemek által megszállt Lemp Mansion-be mentünk volna, de közbejött valami, így egy nagyon egyedi, élőzenés blues étterembe mentünk vacsorázni, majd az egyik magasabb épület tetején koktéloztunk (sajnos a telefonom képtelen sötétben fókuszálni, úgyhogy erről sok kép nincs).

Southern Illinois University of Edwardsville, Elektrosokk-terápia, Places for People - július 24-25.

Csütörtökön ellátogattunk a másik egyetemre, ami Edwardsville-ben található, itt az utolsó hetet fogjuk tölteni. Először egy meetingen vettünk részt, ahol az IPSF-en kívül még jó pár nemzetközi programot terveztek a diákoknak, és sokáig volt szó az előkészületekről, vízumokról repjegyekről stb. Mindezt megint csak a különbség szemléltetése végett írtam le, itthon ugye ezekben teljesen magadra vagy utalva, az amcsiknak viszont láthatóan érdekük, hogy a diákok látóköre bővüljön. Ezután prezentációkat hallgattunk meg különböző témakörökben, amelyek egy-egy tudományos újságcikket dolgoztak fel. Itt miután elvégezted az öt évedet az egyetemen, hatodéven van hét darab öt hetes gyakod különböző helyeken, és mindegyik végén kell tartanod egy ilyen prezentációt, plusz a mentorod értékeli a gyakon végezett munkádat is, ezután lehet államvizsgázni. Ha kórházban akarsz dolgozni, specializálódnod kell, ez újabb két év, az első egy általános kórházi gyak, a második pedig az adott szakterülethez kapcsolódó gyak.
A nap végén elmentünk egy mexikói étterembe, majd megpróbáltunk felmenni a legmagasabb felhőkarcoló tetejére, de mivel pont aznap le volt zárva a hely, a Ballpark Village-be mentünk el, ahonnan jól rá lehetett látni a baseball stadionra, plusz kipróbáltam a chicago-i sört.

Pénteken korán reggel a kórházban kezdtünk, ugyanis lehetőséget kaptunk arra, hogy megnézzük az elektrosokk-terápiát. Előző nap a kiadott cikkeken kívül a youtube-on is végeztem némi kutatást, vesztemre, mert nagyon durva dolgokat találtam róla... akit érdekel, nézzen utána wikipédián vagy ott. Otthon ez egyáltalán nem preferált terápiás módszer, itt viszont futószalagszerűen hozták a betegeket.
Ezután átmentünk a Places for People-be, ahol egy rezidens pszichiáter mellé osztottak be. Az első betege elég súlyosan skizofrén volt, azt képzelte, hogy híres dj, majd mikor az orvos kiment, megkérdezte, hogy jól szórakoztam-e, utána meg azt mondta, hogy ismer egy híres embert Magyarországról is, arra sajnos nem volt időm rákérdezni, hogy kiről beszél pontosan :D Utána egy nagyon súlyosan paranoiás, vásárlás-mániás nő jött, majd egy skizofrén lány, aki nem akart gyógyszert szedni, majd egy paranoiás nő, aki nem beszélt angolul, de egy ápolástan-hallgató fordított neki.
Délután elmentünk a Budweiser gyárba (itt van a központja), ami az otthoni sörök közül a Stellát gyártja többek között, képek Face-n. Este pedig a City Museum-ba mentünk el, ami olyan volt, mint egy hatalmas játszótér, elvileg minden a város hulladékának újrahasznosításával készült, tele volt csúszdákkal, barlangokkal, járatokkal, még felnőtt fejjel is élvezetes volt. Magát a múzeum részt is megtaláltuk, amiben főleg régi épületek darabjait mutatták be, maga a város idén 250 éves, ehhez képest egyiptomi cuccaik is voltak :D

Kórházi gyak második napja, Places for People - július 22-23.

Kedden megint kórázi gyak volt. A felállás a hétfői volt nagyjából, reggel megint megbeszélés, aztán beszélgetés betegekkel, néhány prezentáción részt kellett venni, amitől annyira nem voltam odáig. Most valamiért bementünk a legsúlyosabb betegek részlegére, elég para volt, egy nő arról akart meggyőzni minket, hogy az orvosok titokban klónozzák az embereket, de volt egy nagyon veszélyes hapsi is, aki mellett rendőr volt folyamatosan. Délután részt vettünk a legjobb állapotban lévők aktív terápiás foglalkozásán, ami annyit tesz, hogy beengedik őket egy játékterembe, ahol tudnak ping-pongozni, billiárdozni, edzeni, nintendózni, olvasni, kötni, társasozni, gépezni... Az egyik amcsi diáklány ping-pongozott azzal a fiatal beteggel, akinek marihuána-problémája volt, elég vicces volt, mert a csaj két szónál többet tíz percen belül nem szólt senkihez, de amúgy full jó volt ping-pongban. Azután billiárdoztunk vele meg egy másik beteggel, aki full normálisnak tűnt, csak a szeme volt fura, kenterbe vertek minket, főleg a kiscsaj volt nagyon ügyes. Aznap még láttunk egy tárgyalást is, egy nem önként kórházba vonuló skizofrén beteg ügyében, akinek lejárt a kötelező négy napja. A néni sajnos nem tudta felfogni, hogy nem szólhat közbe, amíg az orvos beszél, ráadásul nem tudott értelmes mondatokat kinyögni, úgyhogy annyira nem volt így izgalmas, mivel egy idő után ki is vitték a teremből.
Este Misty meghívott, hogy menjek el velük strandröpizni. Miután meggyőződtem róla, hogy nem én leszek a legbénább, beleegyeztem. A hely nagyon durva volt, full ingyen, egy hosszú bárpult mindenféle piálási lehetőséggel, két strandröpipálya bíróval, labdákkal, a homokot pedig egyenesen Floridából importálják... De leginkább nem is ez fogott meg, hanem az, ahogy játszanak, hogy akkor is megdicsérik egymást, ha vki elcseszi a pontot, vagy ha full reménytelenül akar menteni, és mindig kezelnek egymással a csapatok a meccsek végén, nincsenek negatív érzelmek, csak szórakozni akarnak.

Szerdán egy másik gyakhelyre mentem, a Places for People-be, ahol a mentorom Kelly volt. Ez a hely a kórházból kikerült, hajléktalan pszichiátriai betegeket segíti, házat keresnek nekik, gyógyszerelik őket, alapvető egészségügyi szűréseket kapnak. Kelly munkája nagyon érdekes volt, a nap során érdemben három beteggel beszéltünk, de ebből kettőhöz házhoz mentünk. Akiknél voltunk, mindketten elég rossz környéken laktak, korábban drogoztak, és most is kezeltetniük kell a pszichiátriai betegségüket. Az egyik beteg nagyon levert volt, és láthatóan nem sokat akart Kellyvel megosztani, a másik viszont várandós, és igazából szerintem én nála értettem meg, miért fontos Kelly munkája. Értelemszerűen ezek az emberek szellemileg és oktatásilag elég hátrányos helyzetben vannak, ráadásul még betegek is, így szerintem nagyon nehéz megtalálni a megfelelő stílust, ami nem lekezelő, de mégis érthető. Az úgynevezett motivational interviewing segítségével viszont nagyon sok mindent el lehet érni, erről egész eddig csak hallottam, hogy beszélnek, de most, hogy láttam, tényleg el kell ismerni, hogy működik. A lényege az, hogy a beteggel ki kell mondatni a problémát, meg kell kérdezni, hogy zavarja-e, majd valahogy rá kell vezetni, hogy saját maga jöjjön rá a megoldásra - mivel ő ismeri a saját életét, valószínűleg az lesz a legjobb, amivel ő maga áll elő. Ha valamiben nincs igaza, nem szabad kioktatni, elutasítani, mert akkor ellenáll. Kelly ennek segítségével hatásosan rávette a beteget, hogy vegye be naponta kétszer a gyógyszerét, a szomszéddal rendezze a konfliktusait kulturált módon, és próbáljon leszokni a dohányzásról a terhesség idejére - mindezt úgy, hogy a beteg eddig azt hitte, hogy a magzatra ez nem káros. Mindeközben persze rendesen kikérdezte a tüneteiről, de rakott be ártalmatlan kérdéseket is, hogy ne legyen annyira kényelmetlen a szituáció. Úgy tűnt eddig, hogy a betegek maximálisan bíznak benne - ez pedig drogfüggő pszichiátriai betegeknél nagyon nagy dolog.

Este megnéztünk egy újabb darabot a Forest Parkból, vettem öt db eredeti hiperpuccos amcsi muffint, ill. csináltam képeket a kórházról kívülről - képek Face-n.

Kórházi gyak első napja - július 21.

Az első napom a Barnes Jewish Hospitalban elég durva élmény volt, mivel a pszichiátrián volt, és én mindig is féltem a mentálisan sérült emberektől. Maga a kórház irtózatosan modern és hatalmas, Face-re fogok felrakni képeket a publikus részeiről.

Alapvetően úgy épül fel a pszichiátria, hogy különböző csoportok vannak egy tapasztalt szakorvossal, rezdisensekkel, egy gyógyszerésszel, orvos- és gyógyszerészhallgatókkal. Minden csoporthoz tartozik egy adott mennyiségű beteg, akiket a betegségük súlyossága szerint három féle részlegen kezelnek. A mieink nagy része szerencsére a legkevésbé súlyosak közé tartozott, leginkább skizofrének. A nap elején van egy meeting, ahol mindenki elmondja a tapasztalatait, a főorvos dönt, hogy min változtassanak (gyógyszerész itt jön képbe), kit engedjenek ki, ki maradjon benn. Alapvetően ha valakinek nincs gyámja és akarata ellenére kerül be, négy napig tarthatják benn, utána a bíróság dönti el, hogy benn lehet-e tartani további 21 napig, ezután pedig újabb 90 napról tárgyalnak. Miután az új mentorom, Misty elmagyarázta a feladatát a betegek gyógyszerelésében, találkoztunk két amcsi diákkal, akik az utsó éves gyakjukat töltötték a helyen, és együtt elmentünk meglátogatni egy beteget. Egy öreg néni volt, nagyon furcsa volt, mert lehetséges, hogy annak is köszönhetően, hogy nem beszélt tisztán, nekem nem tűnt fel, hogy problémája van, leszámítva, hogy random pillanatokban elkezdett nevetni és néha nem a kérdésre válaszolt, vagy a kályhától kezdte a választ. Az utána következő beteg viszont nagyon fiatal volt, az amcsi diáknak a marihuána-függőségről kellett kérdeznie, nagyon zárkózott volt, és nem nagyon fogta fel a kérdéseket, mindig valamelyikünket nézte folyamatosan, és csak az érdekelte, mikor engedik ki, hogy szerezhessen füvet. A harmadik beteg egy súlyosan depressziós nő volt, neki egy új gyógyszer interakcióit kellett elmagyarázni, teljesen normálisan viselkedett. Az utolsó viszont nem engedett be minket a kórterembe, és össze-vissza magyarázott nem létező dolgokról, pl. hogy terhes, és senkinek nem nézett a szemébe.

Este Ken elvitt minket a feleségével egy olasz étterembe, ahol alig bírtam megenni az adagomat, pedig számítottam rá, hogy sokat fognak adni. Végre kiderítettem, hogy választottak ki, és sokat beszéltünk arról is, hogy milyen sok külföldi él/tanul itt. Egyszerűen annyira más, hogy egy amcsi egyetemi tanár ennyire tájékozott, bejárta egész Európát és még jó pár helyet, tisztában van a világ leggazdagabb országának összes hátrányával, és azon van, hogy ezen saját hatáskörén belül változtasson (nemzetközi programok szervezése az egyetemen pl), és erről velem, egy kelet-európai, ismeretlen egyetemi hallgatóval beszélget egy étteremben, és ez nem az első alkalom, hogy velünk tölti a napját, hogy beszéljünk ezekről a témákról...

Állatkert és Hannah-ék barbecue partyja + plázázás - július 19-20.

Szombat délelőtt elmentünk a helyi állatkertbe, kb akkora volt, mint az otthoni, csak sokkal designosabb, gyerekeknek sokkal több info volt az állatokról, képek Facen.

Hannah nagyon rendes volt, mert meghívott minket a barbecue-partyjára, amit az unokatesóival szerveztek (kb 20-an voltak). Itt jól elvoltunk, volt kaja meg pia bőségesen, minden eredeti amcsi, és persze az eredeti amcsi játékok, a beer-pong, a washers és a flip cup sem maradhattak ki (utóbbi kettőről nem tudok, hogy lenne otthon), úgyhogy a végén már eléggé vicces volt a helyzet. Itt találkoztam kb az ötödik amcsival eddig, aki járt már Pesten, valamiért mindenki azt hiszi itt, hogy milyen jó nekünk, hogy van tb, és mindenki beszél valami nyelvet, nekik ez mekkora szégyen, hogy ők nem tanulnak semmilyen nyelvet komolyan stb, vicces látni az arcukat, mikor megmondom, mennyi itt az átlagfizu, milyen egészségügyet kapsz a tb-ért stb. (kórházi képek hamarosan!). De az iskolázott amcsik tényleg okosak, tudják, hol vagyunk, ez a sztereotípia itthon róluk csak az irigység miatt alakulhatott ki. Találkoztam ellenpéldával is, de ő elég részeg volt, úgyhogy az nem számít :D

Vasárnap Mary elvitt minket a Galleria Mall-ba, ahol vettem magamnak jó pár cuccot és egy kávét a Starbucksban. Érdekes, itt sokkal készségesebbek az eladók általánosságban, a minden bizonnyal szignifikáns magyar akcentusom ellenére felfogják, mit akarok, és kb 2 percen belül kiszolgálnak, ha valaki bénázik előtted, ők kérnek bocsánatot, nem vágnak fejeket, stb... egész más mentalitás. Maga a pláza kb akkora volt, mint bármelyik pesti, talán a West Endnél kisebb.

Szakmai dolgok, selfie-k és baseball meccs! - július 17-18.

Úgy tűnik, hogy lehetetlen betartanom a napi egy bejegyzést, úgyhogy innentől kezdve teljesen random fogok írni, de megpróbálok gyakrabban, mert a látogatottsági görbém sajnos egy EKG-ra kezd hasonlítani...
Tehát ez a poszt a csütörtök-pénteki napról fog szólni. Nem túl sok olyan dolog történt, amiről sokat lehetne beszélni, mivel a gyógyszertárban és délután Kennel is a szakmai dolgok, amcsi-európai gyógyszerészet/egészségügy összehasonlítás, ill. amcsi rendszer részletezése ment, aminek fejtegetésébe itt lassan kezdek eléggé beleunni (bár a kórházról, ahol most vagyunk, sokat fogok még írni). Csütörtök délután adtunk egy interjút az egyetemi újságnak, első benyomásról, célokról kérdeztek, meg persze a különbségekről. Kennel összedobtuk a kérdéseket, amelyeket másnap feltettünk Chrisnek, a patika tulajának. Este lementünk a Forest Parkba ("bigger than Central Park in NY" - sosem felejtik el hozzátenni :D), akkora volt, hogy két óra alatt kb két ösvényen sikerült végigmenni, mielőtt besötétedett, Facen fenn vannak a képek. Utána elmentünk egy bárba az amcsikkal. Vicces volt, mert itt bármilyen étteremben kérés nélkül felszolgálnak jeges csapvizet, és miközben ittak, itták a vizet is.

Péntek volt az utsó nap, amikor a gyógyszertárban dolgoztunk, nekem úgy tűnt, hogy a tulajnak kissé bűntudata volt, hogy dobozokat kellett számolni meg rendezni az idő nagy részében, ezt kihasználva megkérdeztem, hogy kipróbálhatjuk-e a robotokat, persze megengedte. Valamint találkoztam egy amcsival, aki valószínűleg gyógyszerész volt, és nem tudta, hogy miért hívják a németek Deutschlandnak Németországot, és úgy gondolta, hogy a világon mindenki amerikai dollárt használ :D (Ő volt az első és egyetlen ilyen eddig). A délelőtt selfie-k és egyéb képek készítésével telt, este viszont baseball meccs következett. Előtte csatlakozott hozzánk Hannah, az egyik LEO, és még pár haverja. Erről szintén nincs nagyon mit írni, a meccs vagy 3 óráig tartott, óriási volt a tömeg, kb mintha a Puskás lenne tele fullra emberekkel (képek Facen), utánozhatatlan atmoszféra, üdvrivalgás, mindenki, de tényleg mindenki Cardinals pólóban, tűzijáték a hazafutásnál, meg amikor megnyerték. A meccs maga annyira nekem nem volt érdekfeszítő, az amcsik a nézőtéren annál inkább :D Utána elmentünk a Ballpark Village nevű partyhelyre, ez egy hatalmas bár tematikus termekkel. Fura volt, hogy nagyon sok idősebb felnőtt volt, és mindenhol személyit kértek, 21 alatt tényleg nem jutott be senki, sajnos ez élményszámba megy újabban. Nagy következtetéseket nem tudok levonni, egyrészt mert a legnagyobb jóindulattal sem vagyok nagy partyface, másrészt mert eddig két helyen jártam összesen, de eddig az a tapasztalatom, hogy itt kulturáltabbak az emberek, nem tapossák agyon egymást stb. Ja és a legenda igaz, a fekák tényleg tudnak táncolni, pont mint a filmekben :D

Express Scripts - július 16.

Délelőtt a gyógyszertárban a keddi feladatot kellett folytatni, tehát semmi különös nem történt, délután annál inkább, Mary elvitt minket az Express Scripts "mail order pharmacy"-ba - azért írtam az eredeti megnevezést, mert ez egyáltalán nem hasonlított semmilyen gyógyszertárra otthon, úgyhogy fogalmam sincs, mi lenne a neve - gyárra annál inkább. A nevéből következik, hogy netes rendeléseket teljesítenek, naponta kb 63.000-ret jelenleg, az USA egyik legfejlettebb gyógyszerészi célra használt robottechnológiáját használják, aminek hatékonyságát mutatja, hogy összesen ötszáz alkalmazott dolgozik a helyen, és 99,999%-nál nagyobb a pontosságuk (normál gyógyszertárban emberek által átlagban ez 98,6%). Sajnos nem lehetett fényképezni, pedig nagyon szerettem volna, ilyen otthon kb soha nem fog létrejönni. Kétféle körbevezetésen vettünk részt, az első számomra jóval érdekesebb volt, és érthetőbb is, itt mutatták be, hogyan jutnak el a netes rendeléstől a kész gyógyszercsomagig. Először számítógépen megnézik, minden szabályos-e a recepten, utána csoportosítják a rendeléseket úgy, hogy az egyes betegek rendelései együtt maradjanak, ezzel is időt takarítva meg. Vannak úgynevezett tálcák, amelyekben kb sakktáblaszerű elhelyezkedésben lyukak vannak, ebbe teszik a különböző méretű narancssárga gyógyszeres dobozokat. Ezeknek a sarkán van egy mikrochip, ami eltárolja az adatokat a benne lévő gyógyszerekről, ezt kb minden állomáson beolvassa vmi gép. Először ráteszik a dobozra a címkét, amin szintén van egy vonalkód, amit a következő állomásnál beolvasnak. Ezután a "great filler"-hez megy a tálca, ott az infók alapján négy toronyban feltöltik a dobozokat gyógyszerrel - a gyógyszertárban is pont ilyen robot volt, amit Face-re fel is raktam, csak ennek jóval több fakkja volt, és sokkal nagyobb volt a gép. Mielőtt betöltenek bármit a great fillerbe, a gyógyszerészek ellenőrzik, hogy nincs-e benne törött tabletta, ionizált levegővel megtisztítják a portól, utána beolvassák a gépbe a vonalkódot, és csak a megfelelő fakk nyílik ki, tehát nincs lehetőség rossz gyógyszert betölteni. Ha több generikus gyógyszer van egy adott hatóanyagból, akkor azok direkt külön tornyokban vannak, hogy nehogy összekeverjék őket a betöltésnél. Ezek a great fillerek voltak a leglátványosabbak, amikor beért alájuk a tálca, lehetett hallani, ahogy a tabletták tömegeit számolja a gép, és kb egy perc alatt megtöltötte a kb 30 dobozt a tálcán, 99,999%-os valószínűséggel darabra pontosan... Külön állomások vannak ezután az olyan tablettáknak, amelyek a toronyban eltörnének; a krémeknek, injekcióknak, és minden olyannak amit a mi rendszerünkhöz hasonlóan eredeti csomagolásban adnak ki.  Ezután rárakják a dobozra a kupakot, gyerekzárast, ha nem kéri külön a megrendelő, hogy normális legyen.  A két legutolsó állomás a hűtést igénylő termékek és a kábítószerek, a kábítószeres feltöltőállomást dupla biztonsági fal védi, csak az oda tartozó gyógyszerészek mehetnek be, és kifelé mindenkit átvizsgálnak. Ezután egy gép berakja az egész pakkot egy nejlonzacskóba, majd rányomtatja a címet, egy futószalag pedig irányítószám szerint bedobja a megfelelő konténerbe - az egész USA-ba szállítanak. Ezt azért csinálják ők, és nem a posta, mert így 24 órával rövidül a kézbesítési idő.

Egy ilyen rendszernél joggal merülhet fel a kérdés, hogy a beteg soha nem látja a gyógyszerészt, ez mekkora hátránnyal jár - tegnap meg is kérdeztem a gyakhelyünk tulajdonosát, hogy hogy veszi fel a versenyt egy ilyen üzemmel - azt mondta, a legtöbb beteg szeretné itt személyesen ismerni a gyógyszerészét, igénybe venni a szolgáltatásokat (tesztek, tanácsadás pl), tehát amíg ezeket magas színvonalon tartják, van remény, de az Express Scripts így is elfoglalta már a piac 20%-át. Persze ezzel a hátránnyal tisztában van az Express Scripts is, és próbálja a telefonközpontjával kompenzálni, plusz jó néhány munkacsoportot tartanak fenn csak arra, hogy az emberek magatartását vizsgálva (gyógyszer bevételére vonatkozó szokások pl) kitaláljanak módszereket (ők a programozható kupakkal álltak elő, ami egyre hangosabban sípol, ha be kell venni a gyógyszert, a végén pedig kezdeményez egy automatizált hívást - darabja száz dollár, itt a beteg kontójára. De a kényelem érdekében is - egyelőre csak iPhone-ra - fejlesztettek programokat, ami számolja, mennyi tablettája van vissza a betegnek a havi adagjából, és ha kevés lesz, egy gombnyomással megrendelheti a cégtől a refillt). A különbség a kis egyéni vállalkozások meg a gyógyszertárláncok (Walgreens, CVS) és eközött az üzem között leginkább az, hogy minél kisebb a gyógyszertár, annál rugalmasabb, annál jobban tud a beteg igényeihez alkalmazkodni. Szerintem nálunk ilyen rendszerekről legalább tíz évig beszélni sem érdemes, de amikor ezt az amcsiknak kifejtettem, azt mondták, hogy tíz éve ők is bárkit kinevettek volna, aki ezzel előhozakodik, szóval ki tudja...

Közforgalmú gyógyszertár 1-2. nap - július 14-15.

Alapból egy-egy bejegyzés lesz minden napról, de a keddi napom több tényező miatt nem sikerült túl jól, ezért azt egy mondatban hozzácsapom ehhez.

Hétfőn elkezdődött a gyak is, az első hetet közforgalmú gyógyszertárban töltjük, egész pontosan a város egyik legnagyobb forgalmú patikájában, a tulajdonosnak két helyen is van gyógyszertára, mindkettőben voltunk. A hétfői nap inkább bemutató jellegű volt, a tulaj, Chris elmondta az egész történelmét a gyógyszertárának, nagyon-nagyon sokat beszélt arról, hogy milyen fogásokkal lehet sok pénzt keresni, és napközben is folyamatosan csekkolta a rendszerben, hogy hány kiváltott receptnél tart, ez hogy illeszkedik az átlag hétfői statisztikákba, mennyi pénzre lehet ez alapján számítani. Sokat foglalkoztunk az amcsi biztosítási rendszerrel is, mivel nálunk tb van, ezt részletesen elmondták, de nem hiszem, hogy ezek, vagy a pénzügyek részletei itt érdekesnek számítanának, úgyhogy nem részletezem. Összességében erről az a tapasztalatom, hogy az amcsi gyógyszerészet sokkal business-orientáltabb, mindent a pénz határoz meg, ha viszont olyan a szabályozás, hogy a meggyógyított emberekért pénzt kapnak a kórházak és a patikák, akkor mindent meg fognak tenni azért, hogy ne legyenek betegek az emberek. Pillanatnyilag büntetést fizetnek  a kórházak az államnak, ha valakit korábban már kezeltek, mégis visszakerül, tehát inkább együttműködnek a patikákkal, amelyek ezáltal sokkal nagyobb szerepet kapnak az egészségügyben, mint Európában bárhol. A patika egyik része úgy nézett ki, mint egy telefonközpont, a gyógyszerészek itt fogadják a betegek hívásait (rendelnek gyógyszert pl), és ők maguk is felhívják őket, ha rendszeresen szednek valamit, és nem vették át a havi refill-jüket. Itt ugyanis darabra írják fel a gyógyszert, egyszerre egy havi adagot, és kis narancssárga tégelyben kapja meg a beteg, névre szólóan, a címkén minden utasítással, nem kell a méteres betegtájékoztatókat elolvasniuk, ha nem értenek valamit, ott a gyógyszerész. Ha valaki nem szedi a gyógyszerét, nagyon innovatív megoldásaik vannak a problémára, mert az ő érdekük, hogy a kórházat ne büntessék meg. Ha a beteg kórosan feledékeny, összeállítanak neki egy dobozt, amibe egy hónapra összerakják az összes gyógyszerét, egy hosszú fóliacsíkba csomagolva, így minden napszakban elég letépni az adott darabot. A fóliába a gyógyszert egy robot rakja bele. Ha a betegen ez sem segít, van olyan gép, ami adott napszakban kiadja a gyógyszert, és addig csipog, amíg a beteg be nem veszi, ha nem történik semmi, felhívja a gyógyszerészt. Mikor megkérdeztem, hogy erre mégis kinek van pénze, azt mondták, hogy a kórháznak ez még így is jobban megéri, mint a többmilliós büntetés évente (dollárban ugye). Arra is rákérdeztem, hogy magisztrális cuccokkal foglalkoznak-e egyáltalán, azt mondta a tulaj, hogy van rá egy gépük, de erre külön gyógyszertárak vannak, egyáltalán nem olyan hangsúlyos, mint nálunk.

A másik patikában pedig láttunk egy gyógyszeradagoló robotot működés közben, több száz féle gyógyszer volt beleadagolva és magától töltötte fel a narancssárga dobozokat az e-recept alapján. Elvileg egy jó napon 1300 receptet lehet kiváltani vele, a magyar számokat ugye nem tudom, jó lenne összehasonlítani...

Este St. Louis egyik legrégebbi éttermében vacsoráztunk három itteni egyetemistával, itt végképp nem tudtam mit kezdeni az adaggal, pedig csak salátát kértem :D

Kedden rendszereznünk kellett a gyógyszereket, ez unalmas és macerás volt, de nem nagyon tudtak más munkát adni.

A kezdetek - július 13.

Mivel a másik cserediák, Paula gépe csak vasárnap este érkezett, ezért az amcsik kitalálták, hogy amíg egyedül lennék, megmutatnak pár helyet a városban, elvisznek kajálni, stb. A programban elvileg a Local Exchange Officerek felelnek értünk (belőlük négy van, Mary, Hannah, Sarah és Kacie), de Mary valamiért este ért rá jobban, ezért a napot nagyrészt egy Ana nevű lánnyal töltöttem, később az évfolyamtársa, Merin is csatlakozott hozzánk. Nagyon jól elvoltunk, mert ők is most végezték el a másodévet, így együtt szidhattuk a szervest, azon viszont mindenki meresztette a szemét, hogy az analitika volt a kedvencem, bár ők inkább a tanárt hibáztatták, nem a tárgyat magát, mint nálunk a többség. Elég volt pár másodperc a szabadban, hogy rájöjjek, miért szidják annyira a meleg időjárást az itteni amcsik: annyira magas a páratartalom, hogy az otthon még normális idő is elviselhetetlenné válik, mintha üvegházban lennék. 38 fokot tippeltem, de mivel ők Fahrenheitet használnak, nem tudták rögtön megmondani, hogy akkor mennyire volt meleg, de később kiderült, hogy "csak" 32 fok volt.

Ana mondta, hogy nagyon sok kajálóhely közül választhatok, de persze rábíztam a döntést. Egy számomra semmihez sem hasonlítható beülős étteremszerűségbe mentünk, ahol a specialitás a "crape" volt, ez leginkább az óriáspalacsintára hasonlít, de az anyaga egy kicsit más, mindenféle gyümölcsöt raknak bele krémes töltelékkel. Az amcsi kajáról akkor rögtön két fontos következtetést vontam le: egyrészt a választék a magyarnak legalább a tízszerese - olyan gyümölcsök is voltak, amikről még életemben nem is hallottam, másrészt olyan adagok vannak, hogy majdnem rosszul lettem, mire betoltam az egészet. Mindez relatíve olcsón, sőt, az átlag magyar árak alatt. A kiszolgálás sem hasonlítható a miénkhez, náluk átlagos, hogy miután leadtad a rendelést, nem kell ítéletnapig állnod a pultnál, hanem adnak egy "buzzer"-t, ami villog és rezeg, ha kész a kajád, addig leülhetsz. És egész nyugodtan otthagyhatod a cuccod a helyeden, amíg elmész a kajáért, nem fog fél percen belül eltűnni, mint itthon.

Nem fogok erről bővebben írni itt, de most gondoltam megemlítem, hogy amikor a gyógyszerészettel kapcsolatos dolgokról beszéltünk, szóba került a fizetés is. Nem akarták elhinni, amikor átszámoltam nekik dollárba egy átlag gyógyszerész fizetést, azon főleg csodálkoztak, hogy itt ez jónak számít, amikor mondtam, hogy Németben ez ötször ennyi, szó szerint leesett az álluk. Akikkel eddig találkoztam, mindenkinek olyan autója volt, amilyen nálunk sok felnőttnek is becsületére válna, pedig itt átlag 20-25 éves egyetemistákról van szó - a STLCOP ráadásul privát, tehát fizetős suli. Azt sem értették, Európában miért mennek az emberek gimi után rögtön egyetemre, miért nem hagynak ki pár évet, hogy eldöntsék, mit is akarnak valójában, mint ahogy ők teszik. De, mielőtt bárki azt gondolná, hogy persze, a hülye amcsik miért tudnák ezeket, amennyire ki tudtam deríteni eddig, igenis tudják, hogy hol van Magyarország (és sokan nem tudták, hogy magyar vagyok, tehát nem ezért), és az itteni gyógyszerészhallgatók is ugyanúgy tolják a napi 16 órás tanulást, mint mi otthon.

Ezután kezdődött a foci VB döntő, megkérdezték, hogy érdekel-e, nem vagyok nagy rajongó, de azért kíváncsi voltam, szóval elmentünk a helyi moziba megnézni az első félidőt. Alig lézengett valaki, ha amerikai focit, vagy baseballt adtak volna, az amcsik szerint az utcán tolongtak volna az emberek. Ekkorra már pár fiú ismerősük is csatlakozott hozzánk, de senkit sem kötött le a meccs, inkább arra figyelt fel mindenki, hogy a németek folyamatosan a földön fetrengenek (egyébként nekik drukkoltak mind).

Mivel nem voltunk annyira odáig a meccstől, elvittek a helyi művészeti múzeumba, ami minden elvárásomat felülmúlta. Teljesen ingyenes volt a belépés, mégis több teremnyi festmény volt minden stílusirányzatból, még múmiák is voltak az alagsorban, pedig ilyesmit eddig egyedül a British Museum-ban láttam. Ha valaki ebben jártas és ért hozzá, tényleg napokat lehetne ott tölteni, annyi terem volt.
Miután kijöttünk a múzeumból, elmentünk fagyizni, a legtipikusabb fagyit kértem a helyen, ami egy Oreo-s csokifagyi volt, de az adagot megint benéztem, mert a regular size itt egy két decis pohár volt.

Végül visszamentünk a kampuszhoz, ahol találkoztam Mary-vel, akivel az estét töltöttem. Megnéztük a Central West Endet (városrész), leginkább az egyetemet, meg a hozzá kapcsolódó dolgokat hasonlítottuk össze. Arra jutottunk, hogy az elméleti elvárás ugyanaz, de az amcsik a gyakorlatra sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek, az ő képzésük ezért hatéves, aminek persze ők sem örülnek. Visszaértünk a koleszba, nem sokkal később megérkezett Paula és találkoztam Kennel is, ő professzor az egyetemen, ő vezeti a cserediákokkal foglalkozó részleget is.

Repülés - július 12.

Szombat reggel indult a gép, szokásomhoz híven semmit nem aludtam egész éjszaka :D Az útvonal Budapest - London - Chicago - St. Louis volt, életem első önálló repülése, aminek összes időtartalma cirka 20 órát tett ki, átszállások a világviszonylatban is nagynak számító Heathrow és O'Hare reptereken - nem kicsit paráztam. Londonban két órám volt a csatlakozásra, ezalatt először futottam vagy két km-t a reptéren, mire a connecting passengers feliratok elvezettek a terminálok között közlekedő buszok megállójáig. A busz átvitt a másik terminálra, itt egy elég macerás biztonsági ellenőrzés volt, amin szerencsére nem kötöttek belém, újabb futás után egy lifttel le kellett menni két szintet, majd felszállni a reptér külön metrójára. Utána újabb futás jött, mire elértem a kapuhoz, ahol perceken belül elkezdték népet beszállítani, úgyhogy elég para volt a helyzet, szerencsém volt, hogy egyszer se tévedtem el.

A 8 órás repülőút annyira nem volt irtózatos, mint amilyennek sokan beállítják, volt takaró, párna, kis tv, zenehallgatási lehetőség és folyamatosan kínálták a kaját meg mindenféle innivalókat, ki lehetett bírni, bár lehet, hogy az is közrejátszott, hogy már annyira régóta vártam, hogy menjek, hogy nem igazán érdekelt, hogy meddig tart az út. A leszállás előtt 10 perccel leereszkedtünk a felhők szintje alá, és a térkép alapján az első dolog, amit megláttam Amerikából, a Mitchigan-tó volt, majd nem sokkal később feltűntek Chicago felhőkarcolói a parton, szerintem azokat a perceket soha nem fogom elfelejteni. :) A város többi része pont úgy nézett ki, mint a Sim City-ben a szegény lakosok közepes sűrűségű házai, most már értem, miért olyan fontos a játékban minél több ember bepréselése minél kisebb helyre :D

Chicago-ban elég nagy káosz volt a reptéren, random emberkék ordítoztak a különböző pultoknál álló sorok mellett, hogy ki hova menjen, persze a britek mindent értettek, én hosszas vergődés és kérdezgetés után csodával határos módon eljutottam a megfelelő pulthoz, ahol újabb fél órát álltam sorban, hogy két mondatban elmondjam, hogy miért jöttem, és beléphessek az országba. Ezután elvileg öt órám volt a csatlakozásra, átvonatoztam a másik terminálra, becsekkoltam a cuccomat, majd megvettem életem első eredeti amcsi újságját, egy Vogue-ot, mert azok közül, amelyekből anno fordítottam, egyiknek sem tetszett a mostani címlapja. Ezután megkerestem a kaput és küldtem pár füstjelet, hogy élek, majd kiderült, hogy késik a gép fél órát, majd újabb fél órát, és végül át is rakták a reptér másik végébe. Innentől kezdtem megőrülni, hogy mikor változtatnak megint valamit, és végtelennek tűnő idő után (hét óra) sikerült megtenni az egy órás utat St. Louisba. Itt egy dél-koreai egyetemi tanár vett fel, nagyon érdekelte a magyar iskolarendszer, meg a gyógyszerészet nálunk, úgyhogy arról magyaráztam neki az úton. Végül megérkeztem a St. Louis College of Pharmacy kolijába.

Welcome!

Hali! 

Azért hoztam létre ezt a blogot, hogy leírjam az élményeimet az amerikai cseregyakorlatomról, így mindenki elolvashatja, akit érdekel, és az időeltolódás miatt nem tud rám írni Facebookon. Képek főleg Face-n lesznek, ide csak illusztrációként fogok párat felrakni. Azoknak, akik nem tudják, pontosan mi is ez, röviden összefoglalom: az International Pharmaceutical Student Federation (IPSF) minden évben meghirdeti a Student Exchange Programot, amire a világon minden tagországból jelentkezhetnek gyógyszerészhallgatók. Megragadtam a lehetőséget, St. Louis-ból kaptam ajánlatot, hogy szívesen látnának, természetesen azonnal elfogadtam, több hónapos szervezés után pedig tényleg eljutottam a lehetőségek hazájába, ahol 30 napot fogok eltölteni :)

Biztosan lesznek, akik nem értik, hogy mi ez az álnév: 6 évvel ezelőtt még egy másik néven csatlakoztam egy bloghoz, az ott használt nevemnek ez egy rövidített formája, ott döntöttem el, hogy ki szeretnék jutni Amerikába, a blog azóta nem működik, de a nevet még mindig használom, és nagyon remélem(!), hogy ez alapján az a közösség meg fogja találni ezt, és esetleg újraindul valami.

Megjegyzésként még annyi, hogy az amcsik és más külföldiek csak keresztnéven fognak itt szerepelni, nehogy para legyen a személyiségi jogokkal.