A kezdetek - július 13.

Mivel a másik cserediák, Paula gépe csak vasárnap este érkezett, ezért az amcsik kitalálták, hogy amíg egyedül lennék, megmutatnak pár helyet a városban, elvisznek kajálni, stb. A programban elvileg a Local Exchange Officerek felelnek értünk (belőlük négy van, Mary, Hannah, Sarah és Kacie), de Mary valamiért este ért rá jobban, ezért a napot nagyrészt egy Ana nevű lánnyal töltöttem, később az évfolyamtársa, Merin is csatlakozott hozzánk. Nagyon jól elvoltunk, mert ők is most végezték el a másodévet, így együtt szidhattuk a szervest, azon viszont mindenki meresztette a szemét, hogy az analitika volt a kedvencem, bár ők inkább a tanárt hibáztatták, nem a tárgyat magát, mint nálunk a többség. Elég volt pár másodperc a szabadban, hogy rájöjjek, miért szidják annyira a meleg időjárást az itteni amcsik: annyira magas a páratartalom, hogy az otthon még normális idő is elviselhetetlenné válik, mintha üvegházban lennék. 38 fokot tippeltem, de mivel ők Fahrenheitet használnak, nem tudták rögtön megmondani, hogy akkor mennyire volt meleg, de később kiderült, hogy "csak" 32 fok volt.

Ana mondta, hogy nagyon sok kajálóhely közül választhatok, de persze rábíztam a döntést. Egy számomra semmihez sem hasonlítható beülős étteremszerűségbe mentünk, ahol a specialitás a "crape" volt, ez leginkább az óriáspalacsintára hasonlít, de az anyaga egy kicsit más, mindenféle gyümölcsöt raknak bele krémes töltelékkel. Az amcsi kajáról akkor rögtön két fontos következtetést vontam le: egyrészt a választék a magyarnak legalább a tízszerese - olyan gyümölcsök is voltak, amikről még életemben nem is hallottam, másrészt olyan adagok vannak, hogy majdnem rosszul lettem, mire betoltam az egészet. Mindez relatíve olcsón, sőt, az átlag magyar árak alatt. A kiszolgálás sem hasonlítható a miénkhez, náluk átlagos, hogy miután leadtad a rendelést, nem kell ítéletnapig állnod a pultnál, hanem adnak egy "buzzer"-t, ami villog és rezeg, ha kész a kajád, addig leülhetsz. És egész nyugodtan otthagyhatod a cuccod a helyeden, amíg elmész a kajáért, nem fog fél percen belül eltűnni, mint itthon.

Nem fogok erről bővebben írni itt, de most gondoltam megemlítem, hogy amikor a gyógyszerészettel kapcsolatos dolgokról beszéltünk, szóba került a fizetés is. Nem akarták elhinni, amikor átszámoltam nekik dollárba egy átlag gyógyszerész fizetést, azon főleg csodálkoztak, hogy itt ez jónak számít, amikor mondtam, hogy Németben ez ötször ennyi, szó szerint leesett az álluk. Akikkel eddig találkoztam, mindenkinek olyan autója volt, amilyen nálunk sok felnőttnek is becsületére válna, pedig itt átlag 20-25 éves egyetemistákról van szó - a STLCOP ráadásul privát, tehát fizetős suli. Azt sem értették, Európában miért mennek az emberek gimi után rögtön egyetemre, miért nem hagynak ki pár évet, hogy eldöntsék, mit is akarnak valójában, mint ahogy ők teszik. De, mielőtt bárki azt gondolná, hogy persze, a hülye amcsik miért tudnák ezeket, amennyire ki tudtam deríteni eddig, igenis tudják, hogy hol van Magyarország (és sokan nem tudták, hogy magyar vagyok, tehát nem ezért), és az itteni gyógyszerészhallgatók is ugyanúgy tolják a napi 16 órás tanulást, mint mi otthon.

Ezután kezdődött a foci VB döntő, megkérdezték, hogy érdekel-e, nem vagyok nagy rajongó, de azért kíváncsi voltam, szóval elmentünk a helyi moziba megnézni az első félidőt. Alig lézengett valaki, ha amerikai focit, vagy baseballt adtak volna, az amcsik szerint az utcán tolongtak volna az emberek. Ekkorra már pár fiú ismerősük is csatlakozott hozzánk, de senkit sem kötött le a meccs, inkább arra figyelt fel mindenki, hogy a németek folyamatosan a földön fetrengenek (egyébként nekik drukkoltak mind).

Mivel nem voltunk annyira odáig a meccstől, elvittek a helyi művészeti múzeumba, ami minden elvárásomat felülmúlta. Teljesen ingyenes volt a belépés, mégis több teremnyi festmény volt minden stílusirányzatból, még múmiák is voltak az alagsorban, pedig ilyesmit eddig egyedül a British Museum-ban láttam. Ha valaki ebben jártas és ért hozzá, tényleg napokat lehetne ott tölteni, annyi terem volt.
Miután kijöttünk a múzeumból, elmentünk fagyizni, a legtipikusabb fagyit kértem a helyen, ami egy Oreo-s csokifagyi volt, de az adagot megint benéztem, mert a regular size itt egy két decis pohár volt.

Végül visszamentünk a kampuszhoz, ahol találkoztam Mary-vel, akivel az estét töltöttem. Megnéztük a Central West Endet (városrész), leginkább az egyetemet, meg a hozzá kapcsolódó dolgokat hasonlítottuk össze. Arra jutottunk, hogy az elméleti elvárás ugyanaz, de az amcsik a gyakorlatra sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek, az ő képzésük ezért hatéves, aminek persze ők sem örülnek. Visszaértünk a koleszba, nem sokkal később megérkezett Paula és találkoztam Kennel is, ő professzor az egyetemen, ő vezeti a cserediákokkal foglalkozó részleget is.